2017. augusztus 12., szombat

8. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy eredetileg keddre terveztem volna hozni a részt, azonban sok minden közbejött, így csúsztam pár napot, viszont most itt vagyok, és megérkeztem a folytatással, ami immár a nyolcadik fejezet. Már nem maradt olyan sok hátra a történetből, ezért igyekszem még a nyáron feltölteni azokat a részeket, amik még hátra vannak. Mindenesetre, beszéljen helyettem a folytatás.
Szeretném megköszönni a pipákat, amiket visszajelzés gyanánt kaptam, és nagyon boldog vagyok az új feliratkozók miatt is. Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. Nem is maradt más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak nektek! 

Üdv,
Noemi

8. Megéget a valóság


"Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz."
~Cassandra Clare

Sergio Ramos
Madrid, 2015 február

Fáradtan kocogok vissza a pálya egyik végéből a másikba, várva arra, hogy az ellenfél kapusa kirúgja a labdát, hogy ismét játékba kerülhessen a fehér bőr. A Santiago Bernabéu lelátói csordultig vannak a rajongókkal, akik csak azért jöttek el ide, hogy minket lássanak a városi rivális ellen, a madridi derbin. Hangos füttykoncert rázza fel a levegőt, ami nem meglepő, csalódást keltően játszunk, az eredmény pedig hűen tükrözi ezt, hiszen már kettővel vezetnek a Matracosok, és még közel sincs vége a mérkőzésnek. A legrosszabbkor jött a mélypontom. 
Az elmúlt egy hónapban nem találtam magamat, és ez talán most sincs másképpen. Hálás lehetek a csapattársaimnak, akik tartották bennem a lelket, amikor élni sem volt kedvem. Beletemetkeztem az edzésekbe, viszont azok sem tartottak örökké, és fájdalmas volt minden egyes nap szembesülni azzal, mennyire üres és otthontalan az a ház, amióta egyedül élek benne.
Kemény, fájdalmas leckét kaptam az élettől, elvégre nem gondoltam volna, hogy az fog elárulni, akit a legjobban szeretek, de ez valahol törvényszerű, vagy egyszerűen csak ilyen az én szerencsém. Vegyes érzések keringenek bennem, az egyik felem mindennél jobban gyűlöli, a másik felem viszont annál jobban szereti őt, még ezek után is. Pedig megcsalt, gondolnom sem lenne szabad rá, de ebben a percben is Camila jár a fejemben.
Vajon mi lehet vele? Hogy van? Ő is annyira szenved, mint amennyire én? Vagy már régen összejöttek Fernandoval és most ketten együtt nevetnek azon, mekkora idióta voltam? Erre a gondolatra ösztönösen ökölbe szorul a kezem, a helyzet pedig csak rosszabbodik, amint felfogom, hogy az előbb említett szőke csatár közeledik felém a labdát vezetve maga előtt.
Szerencsére a középpálya időben reagál erre, így kénytelen továbbadni a játékszert, azonban továbbra is figyelnem kell rá, ezért követem őt a kapu elé is, ahol próbálom védeni a területemet. A védelmünk visszahúzódik, ám nem számítunk arra, hogy az ellenfél egyik játékosa egy pontos passzal juttatja a kapunk felé a labdát. Látva Fernando reakcióját, aki határozottan ugrik fel, hogy elfejelhesse a kerek eszközt, én is ösztönösen rugaszkodom el a talajtól, hogy ebben megakadályozzam. Nincs az az isten, hogy hagyjam betalálni a meccsen. Azonban arra egyikünk sem számít, hogy a bőrből készült játékszer mindkettőnk mellett egyszerre suhan el, így elkerülhetetlenné válik az ütközés, fejeink pedig hangos csattanással érnek össze. Leérve a földre, rögtön térdre rogyok a hirtelen rám törő fájdalomtól, azonban én még szerencsésebben megúszom az esetet, mivel a spanyol csatárt a földön fekve találom magam mellett, teljesen eszméletlenül.
Amint észreveszi a játékvezető a problémát, azonnal felénk szalad és behívja az orvosi stábot, ami azonban megdöbbent, hogy felém egy piroslapot mutat fel. Egyből talpra állok, hogy számon kérhessem a bírón, miért döntött így, azonban a csapattársak próbálnak távol tartani tőle, mielőtt teljesen elveszíteném az irányítást magam felett. Közben az ápolók hordágyon viszik le a csatárt, ami kissé megijeszt. A távolból még hallom, ahogy a sárga pólós férfi teljes meggyőződéssel magyarázza valamelyik társamnak, hogy szerinte szándékosan fejeltem le a támadót ráadásul mindezt tiszta gólhelyzetben a tizenhatos előtt. Pedig erről szó sincsen, noha szívesen bevertem volna már a képét, de ilyen mélyre nem süllyednék le. Végül lehajtott fejjel, szégyenteljesen ballagok le a pályáról, elfogadva ezzel a sorsomat, amelyet a közönség nem néz jó szemmel, és hatalmas füttykoncert közepette adják a játékvezető tudtára az általuk érzett igazságtalanságot.
Egyetlen másodperc erejéig nézek fel a különleges vendégek részére fenntartott páholyra, ahol a volt menyasszonyom zokogva borul Sara nyakába, aki próbálja megtartani őt. Először szomorúság fog el a látványtól, de amint belegondolok abba, hogy ki miatt sír ennyire, minden sajnálatom elszáll. Agyamra pillanatok alatt borul rá a vörös köd, amely nem enged a józan, tiszta gondolatoknak, így a pályáról lefelé tartva, egyetlen célpont fogalmazódik meg a fejemben.
Berontva az üveggel védett helyiségbe, mindkét lány döbbenten fordítja felém a fejét, majd Camila észbe kapva, feldühödve támad nekem. - Tudom, hogy szándékosan fejeltél ilyen erősen, te idióta. - Vádaskodásai közepette érzem meg erőteljes ütéseit a mellkasomon, amit egy rövid ideig csendben tűrök, hátha ettől lenyugszik egy kicsit. - Értem én, hogy dühös vagy, de nem rajta kellett volna levezetned. Szánalmas, hogy ilyen mélyre süllyedsz ahhoz, hogy fájdalmat okozz nekem. - Kiabálva ütne meg újra és újra, ám lefogva csuklóit, bennem is elpattan valami, ami végzetes  lehet mindkettőnk számára, de mindez már régen nem érdekel. Számunkra amúgy is elveszett már minden.
- Most is hozzá rohansz, igaz? - Figyelmen kívül hagyva a sértéseit, egyetlen kérdést teszek fel neki, miközben a falhoz szorítom őt, hogy esélye se legyen menekülni. Megdöbbenek saját magamon, elvégre fogalmam sincs, hogy vagyok képes ilyen kegyetlenül bánni azzal a nővel, akit az életemnél is jobban szerettem, de esélyem sincsen ezen elgondolkozni, olyan erővel dolgozik bennem a csalódás és a harag egyvelege.
- Engedj el! - Sziszegi felém mérhetetlen dühvel azokban a barna szemekben, melyek egykor olyan kedvesen és lágyan néztek vissza rám, majd inkább elfordítja a tekintetét rólam.
- Még mindig nem tudsz a szemembe nézni. Ugyanolyan gyenge vagy mint régen. - A fájdalom, a düh, a bosszúvágy és a büszkeség beszél belőlem, mialatt a szavakat formálom neki. Azt akarom, hogy ő is érezze, mennyire kegyetlen, amit velem tett. Ebben a pillanatban nincs más célom, mint látni a szenvedését. 
- Akkor lettem volna gyenge, ha veled maradtam volna, mikor őt szeretem. - Mondatából csak az utolsó két szó marad meg bennem, mintha beleégetné valami az agyamba őket. Szavai a pokol legmélyebb bugyraiba száműznek, és úgy égetnek, akár a valóság.
- Engedd el, kérlek! - Sara parancsoló hangja egyetlen pislogás erejéig zökkent ki a magabiztosságomból, azonban ez bőven elég a sötét hajú szépségnek ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a fogásomból, hogy aztán minden erejével rohanni kezdjen kifelé. Nekem pedig esélyem sincs már utána szaladni. Nem mintha lenne értelme, hiszen látni sem akar engem.
- A rohadt életbe. - Csattan a hangom, miközben visszafordulok Sara felé, aki megijed a heves reakciómtól, majd nagyot sóhajtva, erőt gyűjt ahhoz, hogy lenyugtassa magát.
- Fogadd el, hogy veszítettél, Sergio. - Kezét a vállamra helyezve, reménytelenül néz végig rajtam. Holott ő volt a legnagyobb támogatója a kapcsolatunknak, éppen ezért súlyt le a tudat, hogy már ő is feladta. Belátta, amit egyszer nekem is be kell ismernem.
- De hogyan, amikor még mindig szeretem? -  Kétségbeesetten tekintek a spanyol riporternőre, mialatt öklömmel a falba ütök egyet, nem érezve fájdalmat. Tehetetlenségemben nem tudok már mit kezdeni magammal, ugyanakkor a kérdésemre választ nem kapok, csak csalódott pillantásokat.


Camila Fernández
Madrid, 2015 február

Könnyeimmel küszködve, vezetek egyenesen a kórház felé, nem törődve senkivel és semmivel. Egyetlen célom van, hogy minél gyorsabban odaérjek a kórházhoz. Mellette akarok lenni. Mert akármennyire fáj az igazság, mindig is őt szerettem, és félek, ez soha nem fog megszűnni. Még mindig a szemeim előtt lebeg a kép, ahogy összeesik a fejelés következtében. Fáj a tudat, hogy mi mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy rájöjjek, milyen bolond vagyok. Egy olyan dolog ellen akarok küzdeni, ami ellen nem lehet, mert úgy is vesztesen jövök ki a harcból.
Mint az őrült, rohanok a klinika bejárata felé, miután leparkoltam az autómmal a közeli parkolóban. Kiszállva a fehér luxuskocsiból, a lábaim ösztönösen visznek előre, mígnem beérek az épületbe. Utam először a recepciónál álldogáló nővérhez vezet, aki készségesen tájékoztat engem a labdarúgó hollétéről. Megköszönve neki a segítséget, már indulok is a második emeletre, ahol az orvosok vizsgálják már a sérülését. Azonban felérve a lépcsőkön, egy olyan személyt pillantok meg a folyosón, akiről azt hittem, nem fog megjelenni a kórházban. A fiatal nő nem változott túl sokat az évek alatt, talán az arcán látszanak meg csupán az elmúlt évek nyomai.
- Olalla? - Szólítom meg rettegve, egyben bizonytalanul a barna hajú nőt, hiszen a viszonyunk sosem volt baráti. Hogy a fenébe is lehetne, mikor mondhatni elszerettem tőle a férfit, akinek örök hűséget fogadott. Egy időben még gyűlöltem is magam azért, amit teszek, de utólag belegondolva, ehhez ő is kellett, elvégre ha egy férfi boldog a felesége mellett, akkor nem keres máshol vigaszt.
- Már csak te hiányoztál ide. - Veti oda nekem félvárról, ám a barna szemeiben féktelen düh lángol és biztos vagyok benne, ha tehetné, már rég nekem ugrana, csak próbálja visszafogni magát. - Addig menj el, amíg szépen mondom! - Enyhén fenyegető hangnemben szól hozzám, ezek után pedig nekem se kell sok ahhoz, hogy felpaprikázzam magamat. Megértem, hogy ő is aggódik, de senki nem adott neki hatalmat arra, hogy engem vagy bárki mást irányítson, csak azért, mert neki ahhoz van kedve és éppen ez az újabb szeszélye.
- Nem fogok elmenni csak azért, mert te azt mondtad. - Vehemensen vágok vissza a nőnek, aki akadályt jelent a boldogságom felé. Mert elfogadnám, ha a csatár visszatalált volna hozzá, de mélyen belül érzem, hogy ez nincs így, különben nem akart volna újra látni és nem sodródtunk volna megint egymás karjaiba. Én próbáltam, tényleg mindent megtettem, hogy távol tartsam magamat tőle a családja érdekében, de rá kellett döbbenjek, hogy van, amit egyszerűen nem lehet féken tartani, hiába küzdök ellene. Mert könnyű elhatározni magunkat, de a valóságban betartani az általunk hozott játékszabályokat már egészen más, égetően nehéz. De érzem, hogy most jött el az ideje, hogy önző legyek végre és harcoljak azért, akit szívből szeretek. Feltéve, ha Ő is ezt akarja.
- Nincs jogod itt lenni, mikor a férjem miattad került be a kórházba, érted? - Közelebb sétálva hozzám, úgy tűnik, kezd elpattanni nála az a bizonyos húr. Ami azt illeti, az ő helyzetében valószínűleg én is így reagálnék, hisz kegyetlen lehet szembesülni a "másik féllel", mégsem vagyok képes egy cseppnyi sajnálatot sem érezni az irányába. Tisztában vagyok vele, hogy én is részese vagyok a házasságuk bukásához, azonban neki is tükörbe kellene néznie. Ha nem láncolta volna annyira magához a férjét, ha hagyta volna néha fellélegezni, egészen biztosan nem jut idáig a kapcsolatuk. - Tudod, mikor pár éve elmondta, hogy veled csalt meg, azt hittem, örökre eltűnsz az életünkből. De neked mindenhol meg kellett jelenned. Ha nem derült volna ki az újságok által, hogy Madridban élsz és Sergio jegyese vagy, akkor nem is igazolt volna vissza és mi sem jöttünk volna haza. - Vágja a fejemhez a sérelmeit válogatás nélkül, amivel eléri, hogy egyre idegesebb legyek, lassan már én sem fogom tudni irányítani a kitörni készülő dühömet. Kezeimet tördelem az idegtől és a félelemtől, hiába igyekszem kétségbeesetten lenyugtatni magamat. Nem akarom, hogy lássa a gyengeségemet. Emellett az sem segít rajtam, hogy egyre jobban kezdek aggódni Fernando egészségi állapota miatt, mert már jó ideje az orvosi szobában tartják, és még senki nem jött ki onnan, hogy legalább valamiféle információval szolgáljanak nekünk. 
- Ne csak engem hibáztass, amiért nem jó a házasságotok! - Emelem fel a kezeimet védekezően. - Minden kapcsolat romlásához két ember kell. - Felmutatva kezemmel a bűvös számot, tudatosítani akarom ezt a tényt a velem szemben álló fejében is, de mintha csak a falnak beszélnék. 
- Amíg te nem kerültél bele az életünkbe, minden rendben volt. - Próbálja velem elhitetni, amit ő maga szeretne igaznak gondolni, de biztos vagyok benne, hogy már akkor is bizonytalan, amikor elhagyják ezek a szavak a száját. 
- Tényleg? - Hitetlenkedve kérdőjelezem meg az előbb elhangzott mondatot. - Akkor miért nálam keresett menedéket a rosszabb meccsei után? Miért hozzám jött, ha megnyugvásra vágyott? Miért nem hozzád? Miért keresett meg újra, ha minden rendben van? - Bombázom a kételyeimmel, emiatt pedig a torkán akadnak a kikívánkozó sértések, s csupán az arcán megjelenő torz vonások engedik láttatni, mennyire rosszul esik neki szembesülni a tényekkel.
- Lehet, hogy sokszor ment hozzád, de mellettem te egy senki vagy. Két gyermekének vagyok az anyja és ez örökre össze fog kötni minket, ha tetszik, ha nem. - Nem tudom, hogy akaratlanul, vagy készakarva teszi, de beletalál a leggyengébb pontomba, aminek köszönhetően erős remegés fog el, illetve a kitörni készülő könnyeimet sem tudom már visszatartani. - Ő még mindig az enyém. és az is marad, ha úgy akarom. - Sétál közelebb hozzám, s mélyen a szemembe nézve, látszólag nagy önbizalommal, gúnyosan mosolyodik el, miközben kedvem lenne felpofozni ezért, de erre nem marad lehetőségem.
- Fernando már régen nem a tiéd. - Az idegeim hirtelen felmondják a szolgálatot. Már csak alig hallhatóan vagyok képes megformálni az utolsó szavaimat, majd mielőtt bármit is felelhetne, forogni kezd körülöttem a világ. Füleim kíméletlenül zúgnak, a hirtelen rám törő szédüléstől egyre inkább kezdem elveszíteni a kapcsolatomat a külvilággal, mígnem minden elsötétül előttem, a testem pedig hangos csapódással ér földet a folyosó padlóján.