2. fejezet

Sziasztok!

Történelmi pillanatnak lehetünk ma szemtanúi, ugyanis végre meghoztam a második fejezetet is. Igazából nem így terveztem, azonban sajnos sok minden közbejött, de nem szeretnék senkit sem a felesleges magyarázkodásaimmal untatni. Helyette inkább a friss részt hozom, és egy jó hírt, hogy már a harmadik fejezetet is elkezdtem megírni. Igyekszem beállítani egy rendszer, amiben kéthetente olvashatnátok új részt, de nem ígérek semmit, mert holnap már zárthelyit írok, de mindenesetre igyekszem, és a történet nem marad befejezetlenül, még ha lassabban is érkeznek a részek. Emellett nagyon szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket, nagyon jól esett nekem mind. Más nem is maradt hátra, minthogy jó olvasást kívánjak a második fejezethez! 

Üdv,

Noemi

2. Menthetetlen

"Mindannyian őrizgetünk titkokat, mert nem akarjuk bántani azokat, akik szeretnek bennünket."

~ Cassandra Clare

Heavy

Camila Fernández
Madrid, 2015 január

Egy városszéli kávézó teraszán foglalunk asztalt az unokatesóm barátnőjével. Egyikünk sem akar nagy felhajtást, ezért esett erre a helyre a választásunk. Sara hosszú évek óta része az életemnek, köszönhetően annak, hogy annál a csatornánál voltam gyakorlaton, ahol ő is dolgozik. Rövid idő alatt megtaláltuk a közös hangot és én voltam a legboldogabb, mikor kiderült, hogy egy párt alkotnak Ikerrel. Kétségem sem fér hozzá, hogy a kapus, aki már szinte a testvérem, a legjobban döntött, mikor őt választotta maga mellé, és ezt minden nap bizonyítja is a spanyol sportriporter. Számomra a barna hajú nő egyfajta példakép, aki egyszerre sikeres a karrierjében, de társként és családanyaként is tökéletesen megállja a helyét. 

Az alig egy éves kisfiú teljes nyugodtsággal ül az ölemben, én pedig a karjaimmal körbefogva piciny testét, igyekszem őt még nagyobb biztonságban tudni. Martín már most olyan, mint az apja és ez megmosolyogtat, miközben a kisgyermekeknél megszokott, jellegzetes illat lengi be a légkört körülöttem. Szerencsés vagyok, amiért én lehetek ennek az apró csöppségnek a keresztanyja.

Egy középkorú, fekete hajú, barna szemű pincér kötényben, illetve fehér ingben és fekete nadrágban hozza ki a rendeléseinket, majd udvariasan megköszönve, teszi le az asztalunkra a két forró, gőzölgő tejes kávét. Illedelmesen köszönjük meg neki ezt a gesztust, így nyugodt szívvel hagy minket ismét magunkra. 

- Hogy vagy? - Hirtelen teszi fel nekem a kérdést, emiatt meglepődve nézek rá, mialatt továbbra is a keresztfiam fejét simogatom. Egy pillanatra felrémlik egy kép, amitől elszorul a szívem. Egy kisbaba sziluettje, a fiamé, aki most lenne négy éves. Azonban ő nem születhetett meg...

- Jól. - Mélyet sóhajtva, próbálom minél mélyebbre száműzni magamban ezt a soha be nem gyógyuló sebet, mely életem végéig elkísér majd. Persze, az ember előbb vagy utóbb továbblép mindenen, de sosem felejt. Mert egyszerűen van, amit nem lehet csak úgy kiradírozni a múltunkból.

- Ha jól emlékszem, nem azt kértem, hogy hazudj. - Sara a szemeimbe nézve, szinte azonnal látja, hogy nem mondtam igazat. Nem véletlen, hiszen a gondolataimat irányíthatom, de az érzéseimet nem, melyektől szomorúan csillog a pillantásom.

- Minek kérdezed, ha úgy is tudod a választ. - Nem törődöm módon rántom meg a vállaimat, ezzel jelezve, mennyire nem kívánatos nekem ez a beszélgetés. El sem jöttem volna, ám annyira kitartó volt, hogy végül nem maradt más választásom.

- Mert ha hiszed, ha nem, fontos vagy nekem és Ikernek is. - Magyarázza teljes átéléssel, amit már annyiszor elmondtak nekem, amiben eddig is biztos voltam és amiért nem lehetek nekik elég hálás. Nélkülük lehet, hogy már nem is lennék életben. - Mindketten aggódunk miattad, különösen most, hogy Fernando visszatért Madridba. - És ezzel együtt az aggodalmát sem tartja titokban, ami miatt csalódottan forgatom a tekintetemet. 

- De feleslegesen. - A kelleténél egy kicsit indulatosabban reagálok az előbb elhangzott mondatokra, amit utólag kicsit bánok, ennek köszönhetően igyekszem minél előbb lehiggadni. - Azt a fejezetet már régen lezártam az életemben. - Magamat is meglepő magabiztossággal jelentem ki ezt a mondatot, noha tisztában vagyok vele, hogy ez mégsem teljesen igaz. Muszáj hazudnom, különben sosem hagynak békén. Igazán hálás vagyok nekik, de rájöttem, hogy a lelkemet ért sérülések sosem fognak igazán begyógyulni, bárhogyan próbálkozom is. Azonban jobb, ha ezt a titkomat megőrzöm magamnak, mert csak még több fájdalmat okoznék nekik. Én viszont tudom, hogy már semmi esélyem, menthetetlen vagyok.

- Tegnap nem úgy tűnt. - Sandít rám mindent tudóan, mintha belém látna, ezzel könnyedén kizökkent a nyugalmamból. - Figyelj Cami, minket könnyen becsaphatsz, de saját magadat nem. Észrevettem rajtad, hogy nem vagy jól, és az sem segít, hogy újra találkoztatok. - Belekortyolva a kávéjába, mindent tudóan kezd el hozzám beszélni. - Nekem hazudhatsz, de én sem vagyok vak, láttam, hogy néztél rá tegnap. - A fejemet fogom, miközben hallgatom őt, noha mélyen belül el kell ismernem, hogy igaza van. Mert a Kölyök rég elfeledettnek hitt érzéseket ébresztett fel bennem, már csak azzal, hogy láthattam néhány pillanat erejéig. Azonban sosem felejtem el a hibáit, hiszen ő az egyedüli oka az örökké tartó szenvedésemnek. És ez talán minden más érzést felülír bennem. Sosem leszek képes megbocsájtani neki.  - Kérlek, Cami, ha nem vagy biztos az érzéseidben, ne menj hozzá Sergiohoz! 

- Olyan könnyű neked. - Enyhe szemrehányás csendül fel a hangomban, ám nem szándékosan, és nem is az a célom, hogy bántsam a velem szemben ülőt, elvégre ő nem tehet semmiről. Sara egyszerűen csak szerencsésebb mint én. - Ott van Iker, aki a tenyerén hordoz, egy csodálatos kisfiú anyja lehetsz, és a karriered is sikeres. 

- Neked is van valaki, aki mindent megtenne érted, de te nem értékeled őt. - Vág vissza erélyesebben, ennek köszönhetően kicsit ki is tisztul a fejem, 

- Én próbálom... - Sóhajtok fel reménytelenül. Beletúrva sötétbarna tincseimbe, igyekszem leplezni, mennyire reménytelenül érzem magam. Minden olyan nehéznek tűnik most. 

- Tudom, hogy próbálod. - Biztatva fogja meg az asztalon pihenő kezemet, arcára nézve pedig egy apró mosoly villan meg az ajkain. - Bármit teszel, mi melletted állunk, de maradj mindig őszinte, én csak ennyit kérek tőled. Ne bántsd Sergiot, nem ezt érdemli tőled! Csak gondold végig, ki volt melletted és ki nem abban a nehéz időszakban, amikor... 

- Köszönöm, de nem kell felidézned. -  Szólok rá kicsit erélyesebben, ám szerencsére Martín hamar eltereli mindkettőnk figyelmét. A kicsi srác addig mocorog, amíg álló helyzetbe nem kerül, ezáltal most már a két lábamon tapos az apró talpaival, ez engem azonban egyáltalán nem zavar. Kezeimmel továbbra is magabiztosan fogom a csípőjét, hogy még véletlenül se essen le. Nagy szemeivel kíváncsian méreget, ám a csalafintaság is megcsillan bennük, mígnem az egyik hajtincsemért nyúlva, kicsiny kezével erősen húzza meg azt. Nevetni kezd, ahogy megpillantja a fájó grimasztól eltorzult vonásaimat.

- Héj, nagyfiú. - Szólítom meg őt, mire érdeklődően irányítja felém a figyelmét. - Nem bántjuk, keresztanyut, igaz? - Huncut kacajából tudom, hogy pontosan érti, amit mondok, ez pedig elfeledteti velem a bánatot, amit a lelkemben hordozok.

- Papa. - Cérnavékony hangját most hallatja először, amióta itt vagyunk, s mindketten meglepve fordulunk abba az irányba, amerre ő az apját látni véli. Nem is téved, a távolból Iker és Sergio alakja tisztán kivehetővé válik.

- Sziasztok lányok. - Köszönnek szinte egyszerre, amint ideérnek hozzánk. Először a kapus ölel magához, majd a védőtől kapok egy apró csókot, hogy ezt követően mindketten kényelmesen elhelyezkedjenek egy-egy széken az asztalunk körül. Iker ezalatt át is veszi tőlem a kisfiát, így már az ő ölében csücsül, ezt követően pedig a barátnőjének is ad egy puszit az arcára.

- Na végre, hogy ideértetek. - Dorgálja meg őket Sara, aminek hallatán lemondóan csóválom a fejemet. Nem is ő lenne, ha nem szúrná le a srácokat, amikor elkésnek, mert éppen elhúzódik a tréning a fehér mezesek számára.

- Milyen volt az edzés? - Érdeklődöm kíváncsian, ezzel is elterelve a gondolataimat a sportriporterrel való beszélgetésünkről.

- Fárasztó. - Fordul felém Sergio mindennek ellenére vidáman. - Csak az tartott életben, hogy tudtam, utána látni foglak. - Fogja meg a kezemet, amit egy apró mosollyal nyugtázok. Legalább az érintése elfeledteti velem, mennyire menthetetlennek érzem magamat, még ha csak néhány kósza pillanatra is. 

Cold

Sergio Ramos
Madrid, 2015 január

Másnap reggel hirtelen pattannak ki a szemeim egy rémálmot követően. Zihálva ülök fel, majd körbenézve a hálószobában, az ablakból beköszönő napfény mindent megvilágít a helyiségben a sötétbarna bútoroktól kezdve a vajszínű falakon át a világos szőnyegig. Tekintetem mégis az ágy másik felén akad meg, ami nem meglepő módon ezúttal is üresen marad. Megszoktam már, hogy Cami mindig korábban kel fel, azonban sokszor hiányzik, hogy őt lássam legelőször, amikor felébredek. De már ezt is elfogadtam.

Nagyot nyújtózva, kászálódom ki a takaró és a párnák puhaságából, hogy aztán magamra kapjak egy fehér pólót, egy sötétkék melegítőalsót és egy pár zoknit. Kilépve a hálószobából, a finom illatokat megérezve a levegőben, azonnal tudom, hova kell mennem, hogy megtaláljam a barna hajú szépségemet. Szerencsére nem is tévedek. Elmosolyodom, ahogy megpillantom, mialatt ő gyanútlanul tüsténkedik a konyhában, kócos hajával, még mindig pizsamában. Majd hirtelen ötlettől vezérelve, közelebb lépek hozzá, hogy átkaroljam a csípőjét, amitől vékony teste enyhén megrázkódik, miközben a zöldségeket vágja fel kisebb falatokra. 

- Jó reggelt, Édesem! - A füléhez hajolva, halkan suttogom a fülébe a köszöntő szavakat, illetve egy apró puszit is adok az arcára. Boldog vagyok, amiért van nekem, és az, hogy a karjaim között tudhatom őt, egyszerűen nem létezik jobb érzés a világon.

- Neked is. - Hangja mosolygósan cseng, ami nyugalmat hozna számomra, mégis bizonytalan vagyok, mert a finom arcvonásaiban kételyt és félelmet látok, ez pedig aggodalommal tölt el. - Korán keltél. - Jegyzi meg némileg megdöbbenve. Az órára pillantva, ami fél kilencnél jár, én is rájövök, hogy igaza van. 

- Baj van? - Kérdezek rá az aggasztó dologra, ami miatt érzem, hogy nem teljesen nyugodt, hogy valami felzaklathatta őt. 

- Dehogy. - Válaszol látszólag magabiztosan, azonban a keze remegése miatt az étel felaprítása is nagy gondot okoz a számára, így kivéve azt a kezéből, leteszem a konyhapultra és magam felé fordítom őt, ám a leányzó még ezután sem néz a szemeimbe. 

- Megint nem az igazat mondod. - Csalódottan ingatom a fejemet, majd az állát finoman megemelve a kezemmel, mégis elérem, hogy ne kerülje el a pillantásaimat. A barna íriszek szomorúan csillognak és ebből rögtön rájövök, hogy valami nagy gond nyomja a vállait. 

- Nemrég fel...felhívott a főnököm. - Akadozva kezd bele a beszédbe, de végül mégis kimondja, mi okozza a gondterheltségét. - Holnap nekem is ott kell lennem a Vicente Calderónban. - Folytatja tovább, bennem pedig a legrosszabb elképzelések vetülnek elő. - Megint a közelében kell lennem. - Befejezve mondandóját, szomorúan süti le tekintetét, mintha szégyellné magát előttem, holott egyáltalán nem tehet erről az egészről. 

- Most azonnal felhívom a főnöködet, hogy nem mész el. - Izmaim akaratlanul is megfeszülnek a hirtelen jött idegességtől, amit az előbb elhangzottak váltanak ki belőlem. Tehetetlenségemben azonnal nyúlnék is a telefonomért, hogy minél előbb beszélhessek azzal az emberrel, azonban a csuklómon érzett erős szorítás visszatart ebben. 

- Ne tedd! - Szól rám erélyesen, mire az eddig benntartott levegő egy lemondó sóhajjal távozik a tüdőmből. - Nem fogok meghátrálni. Nekem nincs miért menekülnöm. Ő jött ide minden ok nélkül, hogy felbolygassa az életünket, de nem fogom neki hagyni. - Szavai kissé helyrebillentenek a maguk igazságával, ugyanakkor mégsem tudom teljesen elfogadni ezt a helyzetet. Ha tehetném, felégetném az egész világot minden egyes könnycseppért, amit az előttem álló teremtés amiatt az idióta miatt ejtett, akit valaha a barátomnak tartottam. Sosem felejtem el, mit tett vele és hogy mennyi időbe telt a lánynak, mire talpra tudott állni a csatár által okozott szenvedés után. 

- Elmegyek veled. - Jelentem ki ellentmondást nem tűrően, noha látom, hogy neki cseppet sem tetszik a dolog. Tudom, hogy távol akar tartani az eseménytől, vagy csak engem szeretne távolabb tudni magától, ami újabb sebet vág az amúgy is ezer sebből vérző szívemen. Tisztában vagyok vele, hogy minden rossz emlék ellenére fontos még neki a támadó, hiába próbálkozom elnyerni a szívét évek óta. Azonban annál erősebb a szerelmem, hogy feladjam, elvégre annyi mindenen mentünk már keresztül, együtt. És amíg él a remény, hogy egy napon belém szerethet, addig megéri biztonságot, menedéket nyújtani neki. Mert hiszem, hogy szép lassan minden a helyére fog kerülni. 

- Nincs rá szükség. Meg neked különben is edzésed lesz. - Próbál lebeszélni a tervemről, közben puha kezét az enyhén borostás arcomon érzem meg, gyengéden simít végig rajta. Lehunyva szemeimet, élvezem minden érintését. 

- Nem érdekel. Nem engedem, hogy újra bántson, vagy hogy egyáltalán még egyszer a közeledbe menjen. - Magamhoz húzva az alacsony lányt, ösztönösen a nyakamba csimpaszkodik és a vállamba fúrja a fejét, karjaim pedig szorosan fonják körbe vékony csípőjét. Bár sose érne véget ez a pillanat. - Megvédelek mindentől és mindenkitől. - Újabb ígéretet teszek neki, amiket igazából már azóta megfogadok minden egyes nap, mióta évekkel ezelőtt kiléptünk az egyik londoni kórház kapuján. - Vigyázok rád. - Ujjaimmal beletúrva a sötét hajzuhatagba, próbálom megszabadítani a zaklatottságtól. Napról napra egyre jobban magába bolondít, már csak azzal is, hogy tudom, ő hozzám tartozik, és ha tőlem függ, senki sem veheti el őt tőlem.