5. fejezet

Sziasztok!

Szörnyen restellem, amiért megint ennyit késtem a résszel, de sok minden szakadt a nyakamba, és sajnos, ez az elkövetkezendő hat hétben még fokozottabban igaz lesz, mert zárthelyik tömkelege vár rám, aztán következik a rettegett vizsgaidőszak, és teljesítenem kell. Mindennek ellenére igyekszem haladni a történettel, ahogy csak tudok. Köszönöm a feliratkozásokat, illetve a pipákat a részek alatt, mind nagyon jól esik nekem, és remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. Nem is marad más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak, immár az ötödik fejezethez! 

Üdv,

Noemi

5. Felperzselő szenvedély

"Sóvárgás és elfojtott vágyódás... olyan, mint árral szemben úszni a folyón, vagy nem rendezni a számlát, amit az élet benyújt. Kész pokol, bíborban izzó a heve. Bádogtálból készült jövő ígérete. Szenvedély, mely elmennem nem enged, boldogság, mely csapdába ejtett, sőt, talán egy nagy hiba, balga és ostoba."

~Rabok és szeretők c. film

Fire meet gasoline

Camila Fernández
Madrid, 2015 január

Mire észbe kapok, lábaim már a csatár csípője köré kulcsolódnak, így halad velem a hálószoba felé, miközben ajkaink egyetlen pillanatra sem szakadnának el egymástól. Lábával szó szerint kivágja az ajtót, majd belépve a sötét hálóba, azonnal a falnak présel, a talpaim alatt pedig ismét szilárd talajt érzek. A levegő a tüdőmben akad, miközben az ajkaimról az államon keresztül a nyakamra tér át, apró csókokat lehelve a bőrömre. Halk sóhajok szakadnak fel belőlem, és a tudat, hogy mindezt ő váltja ki belőlem, egyszerre emel fel a mennybe és taszít le a pokolba. Az agyam minduntalan azt hajtogatja, hogy nem kellene ezt tennem, de a szívem minden eddiginél gyorsabban dobog, mert a közelemben van, és újra érezhetem az érintését. A közelsége feléleszt bennem valamit, amitől nem tudok szabadulni, s ami mágnesként vonz hozzá. Elfeledett érzéseket, a bennem szunnyadó lángokat, és vágyat. Mindent elsöprő szenvedélyt.

Kezeim önkéntelenül kalandoznak el a nyakáról, majd karjain végighúzva ujjaimat, a pólója alját keresem, amiből aztán lazán bújtatom ki a csatárt, és ő nem is tiltakozik ellene. Újra láthatom az enyhén kidolgozott, izmos felsőtestét, amin végül megállapodnak a kezeim, hogy aztán magabiztosan toljam hátrafelé. Lábai az ágy szélében akadnak meg, majd lökve még egyet a testén, a matracra dől, azonban arra nem számítok, hogy engem is maga után húz, így vele együtt, én is az ágyon, vagyis pontosabban rajta fekszem már. 

- Vissza akarlak kapni. - Megigézve veszek el a barna szemekben, melyek olyan bűnbánóan tekintenek végig rajtam, mint még eddig sohasem. Már majdnem megsajnálnám, azonban abban a pillanatban, ahogy ez megtörténhetne, eszembe jut, hogyan dobott el engem, a megbánás egyetlen jelét sem mutatva felém. 

- Ne most.. - Mutatóujjammal tapasztom be a száját, hogy ne nyissa ki azt többet, és engedje, hogy legalább egy kis időre elfelejthessem, miken mentem keresztül miatta. Ennyivel tartozik nekem.

- Játszadozol velem. - A csatár hirtelen fordít a helyzeten, így én már alul találom magamat, ő pedig fölém magasodva, leszorítja a csuklóimat, hogy még véletlen se tudjak menekülni.

- A legjobbtól tanultam. - Megrántva vállamat, sejtelmesen mosolyodom el, ahogy megérzem a tenyerét végigvonulni a hasamon, aminek köszönhetően egyre feljebb húzza a fehér pólómat, amiből nehezen ugyan, de sikerül kiszabadítania.

- Még mindig gyönyörű vagy. - Suttogja maga elé, mialatt kezeivel végigsimít a bőrömön. Majd elérve a nadrágom vonalát, annak gombjával kezd el bajlódni. Szavai hatására arcomon feltűnően mutatkoznak az elpirulás jelei, zavaromat azonban egy vérszegény mosollyal igyekszem leplezni. Vágyakozó pillantással húzza le rólam a farmert, hogy aztán ő is megszabadulhasson a melegítőjét. Már alig takar minket valami, és ahogy a fehérneműket is lehámozzuk magunkról, minden visszafogottság nélkül kezdjük el kényeztetni a másikat. 

Érintések és csókok váltják egymást rendszertelenül, melyek hatására kéjes sóhajok lepik el a sötétbe burkolózott szobát. Nem látjuk tisztán mit csinál a másik, azonban ezt talán ő sem bánja annyira, bőven elég, hogy érezzük a másik tapintását a bőrünkön. Sokkal könnyebb így nekem, hogy a homály elfedi a bűnös élvezeteinket.

Egyetlen pillanatra áll meg csupán és tette következtében azonnal a tekintetét keresem. Nem tetszik, hogy abbahagyja, amit eddig csinált, mert túlságosan is jól esett. A lelkem szinte már üvölt azért, hogy végre teljesen az övé lehessek.

Belepillantva az elsötétült, barna szemekbe, látom bennük a mindig jellemző tüzet, ami mintha az utóbbi időkben kihunyt volna belőlük. Akaratlanul is megmelengeti a szívemet a remény, hogy mindez esetleg nekem szól. Sürgetően néz rám, én pedig egy bólintással jelzem, hogy készen állok, így hosszú idő után ismét megérzem őt magamban. 

A levegővételem egy pillanatra a elakad, majd újabb sóhajok formájában távozik az oxigén a szervezetemből, amint lassan elkezd mozogni bennem. Először óvatosabban teszi mindezt, aminek köszönhetően halk nyögések szakadnak ki belőlem, melyek egyre hangosabbak lesznek, miközben fokozatosan gyorsít a tempón. 

Kezeim ösztönösen simítanak végig a gerince mentén újra és újra, mígnem egy erősebb lökést követően a körmeimet vájom bele a bőrébe, amit egy halk szisszenéssel jelez felém, majd megint az ajkaimra tapad. A sokadik csókunkat váltjuk, mégsem elég belőle. Olyanok vagyunk egymásnak, mint benzin és tűz. Ha találkozunk, mindent felégetünk magunk körül és a végén nem marad semmi belőlünk, csak por és hamu, amit elfúj a szél a messzeségbe. 

Gondolataimat végül a rajtam átáramló élvezet száműzi a feledésbe. Testem még abban a pillanatban ívbe feszül és a szoba falaiba hosszú időkre beleivódik hangos sikolyom, amit a hirtelen jött gyönyör vált ki belőlem, melybe Ő hajszol bele. Ajkaim pedig egyetlen nevet suttognak bele az éjszakába. 

„Fernando.”

Zihálva ülök fel az ágyban, kezem ösztönösen a verejtékes homlokomra csúszik, miközben a fejemet fogom. Szemeimet a sós könnyek égetik, melyek készek bármelyik pillanatban kibuggyanni onnan. Mélyeket lélegezve, igyekszem visszafogni a kitörni vágyó érzéseket. A kora reggeli napfény immár bevilágítja az éjszaka sötétbe burkolózó helyiséget. Egy egyszerűen berendezett szobában találom magamat, aminek világos parkettáján a ruháink hevernek nagy összevisszaságban. 

Már megint ugyanaz az álom egy síró kisbabával, aki egy koporsóban kerül a föld alá, és én hiába kiabálok, hiába próbálom kimenteni onnan, egyszerűen nem tudok megmozdulni. Ez a tehetetlenség pedig tönkretesz. Pont, mint a valóságban, ahol nem tehettem semmit azért, hogy életben maradjon a magzat a hasamban. Csak a kész tények maradtak, és az üresség, ami átjárta minden porcikámat a kórházban.

Oldalra fordítva a fejemet, egyszerre rémiszt el, illetve mosolyogtat meg a látvány, ahogy a szőke csatár mélyen alszik a párnák között, a takaró pedig hanyagul fedi el a testét. Nem hiszem el, hogy már megint beleestem ugyanabba a csapdába. Képtelen voltam visszafogni az érzelmeket, amelyek még mindig hozzá kötnek. Talán belefáradtam már, hogy küzdjek ellene, magam sem tudom pontosan, de elfog a szégyenérzet, ha az ujjamon pihenő gyémántberakásos ékszerre tekintek, aminek hidegsége szinte égeti a bőrömet. 

Hogy nézhetnék így Sergio szemébe? Hogy tehettem ezt vele? Miért bántok meg mindenkit, aki fontos nekem? Ilyen vagyok én? Tényleg képes vagyok ennyire könnyedén átgázolni azokon, akik értem harcolnak? Ezernyi kérdés cikázik a fejemben, mégsem érkezik válasz egyikre sem. Egyedül vagyok a kételyeimmel, hiába vesznek körül emberek a mindennapokban. 

A békésen szuszogó focistát bámulva, rövid ideig ugyan, de elrepülnek a baljós gondolatok. Még mindig magamon érzem a gyengéd érintéseket, csókjait az ajkaimon. Mintha csak álom lenne, és meg sem történt volna. Hosszú idő után ismét az az életerős, vidám férfi nézett vissza rám, akire a londoni kalandunk során emlékeztem. És ez reménnyel tölt el. Olyan reménnyel, amiről azt hittem, már régen meghalt bennem.

Hirtelen már abban sem vagyok biztos, hogy a menedéket melyik labdarúgó jelenti számomra, aki itt fekszik mellettem az ágyban, vagy aki most minden bizonnyal aggódva vár engem otthon. Azonban az kétségtelen, hogy az egyiküket meg fogom sebezni, ezért sosem lehetek igazán boldog.

Keserédes mosoly húzódik ajkaimra, majd utoljára végigsimítva kezemet a szeplős arcán, elérkezettnek látom az időt a távozásra. Nem maradhatok tovább. Menekülnöm kell. Még nem állok készen arra, hogy szembenézzek a hibám következményével. Mert lehetett akármilyen csodálatos az éjszakánk, ez akkor is egy tévedés a részemről, amit helyre kell hoznom valahogy.

Csendesen kászálódom ki az ágyból, hogy aztán gyorsan összeszedve a ruháimat, magamra kapkodjam a fehérneműkkel együtt a farmert, a fehér pólómat és a cipőimet. Amint ez megvan, a táskámból előkeresek egy papírcetlit és egy tollat. Leülve az ágyra, az éjjeliszekrényre helyezem a papírt, majd írni kezdek.

Igazad van, még mindig nem felejtettelek el, de tévedés volt idejönnöm. Nem lett volna szabad ennek megtörténnie, hiába volt felejthetetlen minden perc. Engem vár otthon a vőlegényem, téged a családod. Túl sok fájdalmat okoztunk már egymásnak, ezért mindkettőnk érdekében kimondom, hogy vége, ezúttal örökre.

Camila

Csupán néhány sor az egész, de minden benne van, ami bennem kavarog. Nem igazán tudom, hogy helyes-e a döntés, amit meghoztam, de abban nincs kétségem, hogy ezt kell tennem, és ez akkor sem változik, amikor már indulni készülök. Az ajtónál járok, ám egyetlen másodperc erejéig még visszapillantok az ágy felé, ahol Fernando most is mélyen alszik.

Remegve kúszik a kezem az ajtókilincsre, hogy aztán lenyomva azt, kilépjek a szobából. Szinte futva hagyom el a lakást, majd a társasházat is, amint leérek a lépcsőkön és átlépem a kijárat küszöbét. Előkeresve a táskámból a slusszkulcsot, feloldom a biztonsági zárat, így könnyen be tudok ülni a márkás, fehér autóba.

Kapkodva indítom el a járművet, hogy minél hamarabb elmehessek innen, és miután gázt adok, a lehető leggyorsabban el is hagyom a környéket. Azonban nem jutok messzire, az egyik forgalmas úton félreállva, engedem, hogy eluralkodjanak rajtam az eddig elnyomott érzések. Zaklatottan csapok a kormányra és ezzel együtt a könnyeim is elindulnak arcom nyomvonalát követve. Közben pedig csak most veszem észre, hogy a telefonom kíméletlenül rezeg a táskám legalján, így előkeresve azt, meg se nézem, ki keres, ösztönösen fogadom a hívást.

- Igen? - Szólok bele szipogva a telefonba, ezzel jelezve, hogy figyelek az illetőre és érdeklődve várom, miért jutottam eszébe. 

- Hol a fenében vagy? - Ugyanakkor meghallva unokatestvérem mérges hangját, mely számon kérően cseng a fülemben, teljesen elsápadok. Összetörök, akár egy pohár, amit lelöknek az asztal széléről.  

- Iker. - Hangom meg-megremeg, ahogy kimondom a nevét, és közben úgy érzem, nem bírom tovább ezt a terhet a vállamon. Valakinek ki kell öntenem a szívemet, és tudom, hogy a kapus sosem hagyna magamra. Még akkor sem, ha megtudja, mibe keveredtem újfent. - Óriási hülyeséget csináltam...