7. fejezet

Sziasztok!

Nem tudom, mit mondhatnék, elvégre megint rendesen eltűntem, viszont a nyaram eddig iszonyatosan sűrű volt, amikor meg lett volna időm, jöttek a problémák és belekerültem egy mélyebb gödörbe, ami az írásra is kihatással volt. Már elindultam az úton, hogy ismét minden egyenesbe kerüljön, úgyhogy remélhetőleg most már rendszeresen fogok jelentkezni, elvégre már nincs sok hátra a történetből se, de még ráér róla később beszélni. 

Nem is szaporítom tovább a szót, beszéljem helyettem a rész, ami remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, ha már ilyen sokáig kellett rá várni. 

Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett pipálásokat, sokat jelentettek nekem és csak reménykedni tudok benne, hogy nem vesztettétek el teljesen a türelmeteket a történettel kapcsolatban. 

Üdv,

Noemi

7. Kialszik a fény

"Vannak, akik hálásak, ha megkínálod őket a szívük legféltettebb vágyával, másokat azonban halálra rémiszt a lehetőség. Mert általában előbb le kell mondanod a régi életedről, a régi éned egy részéről, hogy megkapd, amit szeretnél. És ehhez bátornak kell lenned, különben nem leszel képes a váltásra. Márpedig ha nem vagy képes váltani, mindössze három lehetőséged marad: utálhatod önmagadat, hogy nem vagy képes megtenni azt az aprócska lépést, utálhatod azt, aki miatt feláldozod a boldogságnak a lehetőségét, vagy utálhatod azt, aki a boldogságot kínálja, okolhatod őt, amiért nincs benned elég mersz, és elhitetheted magaddal, hogy nem is volt valóságos a lehetőség. Mert egyszerűbb mást hibáztatni, mint önmagadat."

~Laurell Kaye Hamilton

Me and You

Camila Fernández

Madrid, 2015 február

Egy hónap telt el azóta, hogy szakítottunk az andalúz hátvéddel, én pedig Iker házába költöztem. Próbálom rendbe hozni az életemet, ám minél jobban próbálkozom, annál kevésbé megy. Keveset hallottam azóta a védőről. Az unokabátyám mesélt róla, hogy nem néz ki túl jól és az edzéseken sem teljesít az elvárt szinten. Bűntudatot ébreszt bennem a gondolat, hogy mindezen miattam kell keresztülmennie, viszont legalább az megnyugtat egy picit, hogy a kapussal valamelyest rendezték a viszonyukat, habár a barátságuk talán sosem lesz már a régi. A csapat érdeke azonban ezt kívánja meg tőlük, elvégre a klub számára fontos, hogy a játékosok összhangban legyenek.

Velem nem történik semmi különleges, nagyrészt a munkába temetkezve töltöm a mindennapokat, elzárkózva mindentől és mindenkitől, még Fernandotól is, hiába próbál elérni szinte minden lehetséges módon. Egyedül Iker és Sara, illetve a keresztfiam tartják bennem a lelket. Ezek miatt vagyok még életben. Mert már semmi másom nem maradt.

Most is a laptopom előtt ülök a szobámban, és gépelem be éppen az egyik madridi focista által korábban elhangzott szavakat, melyből egész kerek interjú kezd körvonalazódni a dokumentumban, amiben a szöveget szerkesztem. Hamarosan nagy meccs lesz a spanyol fővárosban, igazi derbi a két nagyágyú között, a fehér mezesek és a matracosok újra egymásnak feszülnek. Már csak napok kérdése és ismét láthatom a két focistát, akik ráadásul egymással fognak farkasszemet nézni. És egyedül az ég tudja, mi lesz a vége ennek, de az biztos, hogy a végén senki sem ússza meg sértetlenül.

Próbálom magam erősnek mutatni és túlélni az előttem álló napokat, azonban mindenki látja körülöttem, hogy mindez csupán egy szánalmas kísérlet tőlem. Ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy a média kiszagolta a szakításunkat a védővel, elvégre már nem hordom a jegygyűrűmet. Nincs hozzá bátorságom, elvégre hogy is lehetne. Szégyen lenne a részemről viselni az ezüst ékszert, mikor megcsaltam azt, aki nekem szánta. A szakma legalja pedig azonnal lecsap az összes pletykára, csakhogy pénzhez juthassanak. Az mát nem számít, hogy a másik min megy keresztül. Fogalmuk sincs, hogy mekkora szenvedést okoznak, nem ők érzik a hátukon a megvető pillantásokat, a csalódott tekinteteket, főleg akkor, ha beindulnak és valótlan dolgokat kezdenek el boncolgatni, és mindezt címlapon természetesen, hogy minél nagyobbat szóljon. Hiszen csak így jönnek a mocskos bankjegyek a konyhára.

Újabb borús gondolat lepné el a tudatomat, ám a csengő hangosan adja tudtomra, hogy látogató érkezett, így erőt véve magamon, álmosan battyogok le a szakadt melegítőnadrágomban és a gyűrött fehér pólómban, kócos hajjal, hogy ajtót nyissak az érkezőnek. Azonban óriási meglepetés fogad. Kinyitva az ajtót, senki sem áll a bejáratnál. Döbbentem pillantok körbe, de nem látok egyetlen embert sem a környéken. Ekkor azonban lefelé vándorol a tekintetem, csak ennek köszönhetően veszem észre a lábtörlőn heverő virágcsokrot. Lehajolva érte, meglepve veszem fel azt, majd a kezemben fogva a vörös rózsákat, valamiféle jel után kutatok, hogy megtudjam, ki küldte nekem. Végül meg is találom, amit keresek egy apró, vajszínű kártyában, amelyet kezembe véve, figyelmesen kezdem el olvasni a fekete, cifra betűkkel ráírt sorokat.

Sajnálom, hogy nem lehettem elég jó hozzád. Sosem érdemeltelek meg téged, de remélem, egyszer megbocsájtasz nekem.

Elsőre nem is igazán értem meg a jelentését, azonban nem kell sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek a feladó kilétére. A szeplős, kölyökképű, szőke hajjal keretezett arc villámcsapásként jelenik meg a képzeletemben. Tudom, hogy Ő volt, aki küldte. Minden porcikámmal érzem. Hiszen kitartóan keresett az elmúlt egy hónapban telefonon, de nem adtam lehetőséget arra, hogy beszélhessen velem. Nem lehet azok után, ami kettőnk között történt, mert a múltkor, amikor utoljára meg akartuk beszélni a dolgokat, csak még rosszabbra fordult minden.

Pedig ránk férne, hogy végre tisztázzuk a sérelmeket, ugyanakkor rettegek is tőle. Azok után, ahogyan megtudta az igazságot az elvesztett magzatról, fogalmam sincs, hogyan érezheti magát. Elvégre az ő gyermekét vártam, még ha ő nem is tudott róla, egészen mostanáig. Biztos vagyok benne, hogy neki is fájhat valahol ez az egész, éppen ezért nem merem felvenni vele a kapcsolatot újra. Mert ismerem annyira, hogy tudjam, most rettentően dühös és csalódott, s még ha nem is bántana engem fizikailag, már a szavai is elegek lennének ahhoz, hogy újabb sebeket ejtsenek a szívemen, amit már nem bírnék ki élve.

Beleszagolva a rózsákba, egy pillanatra lehunyom a szemeimet, arcomra pedig keserédes mosoly költözik. Mintha itt lenne velem Ő is. Egyetlen másodperc erejéig játszik velem csúnya játékot a képzeletem, ahogy végigszánt bennem a remény arra, hogy még érez irántam esetleg valamit. Hogy még van esélyünk. Azonban hamar felébredek és rájövök, hogy ez képtelenség. Nem lehetünk már olyan boldogok, mint régen, elvégre ő nem lenne képes elhagyni családját, bennem pedig örökre nyoma maradna a bűntudatnak, amiért szenvedésbe taszítottam az andalúz hátvédet. Ráadásul mindketten olyan méretű fájdalmat cipelünk magunkkal, amit nem viselne el a kapcsolatunk.

Emiatt döntök úgy, hogy becsukva magam után az ajtót, visszatérek a hálószobába, ahol keresek egy vázát, amit megtöltök a fürdőszobából hozott vízzel, majd gondosan odafigyelve, elhelyezem benne a csokrot. Visszaülök a laptopom elé az ágyra, s próbálok úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna, habár a virágok most is rá emlékeztetnek. Azonban így könnyebb lesz mindannyiunknak. Számomra amúgy sem maradt már remény. Minden fény kialudt, ami kivezethetne ebből a végeláthatatlannak tűnő, sötét alagútból.

Fernando Torres

Madrid, 2015 február

Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy éppen most ér véget az edzésünk. Fáradtan, egyben csalódottan sétálok le a pályáról, mert hiába érzem úgy, hogy kiadtam magamból mindent, egyszerűen ez is kevés. Lehet, hogy fizikailag a pályán vagyok, azonban mintha fejben nem tudnék kellőképpen koncentrálni. Ma ráadásul még el is késtem az edzésről, ami miatt természetesen megkaptam a büntető futásomat, de ez sem hatott meg igazán. Sokkal rosszabbul esik, hogy a virágok sem hoztak enyhülést a barna hajú szépségben, aki egyre többet és többet jár a fejemben. Bármit teszek, a mosolya, a nevetése, a tekintete tölti ki minden gondolatom. Ez pedig rányomja a bélyegét a teljesítményemre is.

- Fernando. - Szólít meg egy ismerős hang a hátam mögül, ami kicsit felébreszt ebből a letargikus állapotból. - Beszélhetnénk? - Jelenik meg mellettem a csapat kapitánya, egyben csapattársam is. Gabi Fernández azok közé tartozik, akikkel együtt játszottam fiatalon, ennek köszönhetően hamar megtaláltuk a közös hangot és barátokká váltunk.

- Persze. - Bólintok beleegyezően, habár a hátam közepére nem kívánom jelenleg ezt a beszélgetést. Nincs semmi bajom a mellettem haladóval, régóta ismerjük már egymást, azonban nem vágyom másra, minthogy minél hamarabb elmehessek innen és láthassam a gyerekeimet. Most csak ők képesek elfeledtetni velem a gondjaimat.

- Észrevettem, hogy az utóbbi hetekben mintha nem lenne valami rendben veled. - Úgy néz rám, mintha mindent pontosan tudna róla, ami kissé idegesít. Nem szeretem, ha valaki a fejembe akar látni, főleg most nem. Mert még én sem tudom feldolgozni azokat az érzéseket, melyek az utóbbi időben bennem kavarognak.

- Miből gondolod? - Teszem fel a kérdést érdeklődve. Valóban kíváncsi vagyok a válaszára, ami nem is várat magára sokat, mialatt felsétálva a székekkel kirakott nézőtérre, ott találjuk meg a helyet, ahol folytathatjuk a társalgást.

- Látlak a pályán, de mintha nem is lennél köztünk. - Hittem benne, hogy a többiek nem vesznek észre semmit a zavartságomból, ám rá kell ébrednem arra, hogy ők sem hülyék. Ahogy én is felfigyelek a körülöttem lévők gondterhelt vonásaira, úgy ők is felfedezik ezúttal az enyéimet. Ezért olyan a csapat, mintha a második otthonom lenne. Már ők is a családom.

- Ami azt illeti, valóban nincs. - Sóhajtok fel halkan, miközben igyekszem összeszedni magamat annyira, hogy nyugodt tudjak maradni a továbbiakban. Könnyedén eléri, hogy feladjam a titkolózást, ami előtte értelmetlennek is tűnik, hiszen a középpályás azon kevesek közé tartozik, akikben megbízom.

- Megértem, hogy új a csapat meg minden... - Kezd bele óvatosan, ám belevágva a szavába, esélyt sem adok neki, hogy tovább folytassa a mondanivalóját. Nem is értem, hogy gondolhatja, hogy velük van problémám, elvégre most érzem csak igazán, hogy jó helyen vagyok. Hogy hazatértem.

- Nem ez a baj. - Mosolyodom el keserédesen, ahogy eszembe jut a leányzó, majd összeszedve minden bátorságom, mesélni kezdek. Valakinek ki kell mondanom, különben teljesen megőrülök.

Magamat is meglepve, szinte ömlenek belőlem a szavak, melyekkel bevallom, hogyan játszottam Camila érzelmeivel, miközben a családom otthon várt engem, csak azért, mert össze voltam zavarodva. Ahogy gödörbe került a karrierem, miután eligazoltam a Liverpooltól, úgy követte a magánéletem is ezt az utat lefelé a lejtőn, mígnem már nem volt visszaút. Aztán belépett az életembe Ő. Senkit sem akartam megbántani, csak élveztem, hogy nem voltak következmények, amíg ki nem derült minden, nekem pedig választanom kellett. A feleségem és a gyerekeim mellett döntöttem, de akkor még nem is sejtettem, hogy a barna hajú szépség is gyermeket várt tőlem. Megrendít a tudat, hogy elvetélt, és hogy közvetve ugyan, de én is részese voltam mindannak, ami hozzájárult a baba elvesztéséhez. Ha akkor nem hagytam volna el őt, az a kisgyerek minden bizonnyal megszületett volna.

Emlékek sokasága köszön vissza a tudatomban, ahogy haladok tovább a történetünk mesélésében. Többek között az első találkozunk, ami egy interjú során esett meg a londoni kék mezeseknél. Mosolyogva gondolok vissza arra az esetlenségre, amikor belépett a szobába. Még a diktafont is kiejtette a kezéből, annyira izgult. Érthető, hiszen az volt az első interjúja, amit élesben kellett elkészítenie még friss diplomás gyakornokként.

Már akkor megfogott benne valami, ami azóta sem ereszt el. Mintha egy láthatatlan szál mindig is hozzá kötött volna, csak eddig nem akartam észrevenni. Féltem, hogy elveszíthetem a gyerekek szeretetét, ha szétszakítom a családot. Ezért nem mertem lépni, egészen mostanáig. Ha tudtam volna a babáról, akit a szíve alatt hordott, egészen biztosan másképpen döntöttem volna. Sosem fogom tudni magamnak megbocsátani ezt a végzetes hibát.

-  Érted már, mi a baj? - Meglepve néz végig rajtam a középpályás csapattársam. Érthető, hiszen nem jellemző rám, hogy ilyen részletességgel beszéljek arról a dologról, amit talán a legjobban védek a világon, a magánéletemről.

-  Azt hiszem. - Zavartan kezdi el masszírozni a tarkóját. Biztos vagyok benne, hogy nem számított arra, hogy ilyen dolgok állnak az ingadozó teljesítményem hátterében.  - És mit akarsz most tenni?

- Nem tudom. - Csalódottan rázom meg a fejemet, elvégre könnyű lenne küzdeni érte, ha tudnám, hogy van remény, azonban a virágok sem váltottak ki nála látszólag semmilyen reakciót, így fogalmam sincs, mit kellene tennem a továbbiakban. Pillanatnyi tanácstalanságomból a mellettem ülő azonban könnyedén szakít ki.

- Szereted őt? - Kérdése nem kicsit döbbent meg. Először válaszolni sem tudok. Az egyetlen szó, ami kikívánkozik belőlem, a torkomon akad, miközben Gabi sürgetően figyel engem, várva a válaszra. 

- Igen. - Kisebb habozás után végül erőt vesz rajtam az őszinteség és kimondva azt az egyetlen szót, amire mindketten vártunk, valamiféle furcsa megkönnyebbülés vonul végig az egész lényemen. Mintha leszakítottam volna azokat a mázsás láncokat, amelyek eddig a földhöz láncoltak.

- Akkor pontosan tudod, mit kell tenned. - Sejtelmes mosollyal az arcán paskolja meg a hátamat, majd felállva a székről, ahol eddig ült, egyedül hagy a gondolataimmal. Talán igaza van, és tényleg tudom, mit kellene tennem, azonban az már más kérdés, hogy lesz-e hozzá elég bátorságom, hogy cselekedjek is, mielőtt túl késő lenne és végleg elveszíteném őt.

Camila Fernández
Madrid, 2015 február

Begépelve az utolsó sorokat a cikkhez, elégedetten mentem el a dokumentumot a gépemen, majd lecsukva a laptopomat, fáradt sóhaj szakad ki belőlem, amint végigdőlök a puha ágyon. Kilátástalanul bámulom a fehér plafont, ami a szoba félhomályában is tekintélyt parancsol magának, elvégre csupán egyetlen éjjeli lámpa ad némi fényt a helyiségnek. Annyira gyorsan telik az idő, hogy észre sem vettem, és már besötétedett. A napok is mintha csak összefolynának, lassan már követni sem tudom őket. Pillanatról pillanatra élek jelenleg, hiszen fogalmam sincsen, mihez kezdhetnék a jövőben. Pedig lassan el kell gondolkoznom ezen is, elvégre nem élhetek életem végéig az unokabátyámék nyakán. Talán az lenne a legjobb, ha elmennék messzire, ahol tiszta lappal kezdhetnék újra mindent.

- Bejöhetek? - Gondolatomból Sara hangja térit vissza a valóságba, így ülő helyzetbe tornázva magam, elmosolyodom, ahogy megpillantom a mindig elegáns nőt a félig nyitott ajtónál.

- Persze. - Bólintok beleegyezően. - Ülj csak le nyugodtan! - Majd hellyel kínálva őt, kíváncsian figyelem őt, amint leül az ágyam szélére. Megigazítva fehér blúzát, kecsesen kihúzva magát, kíváncsian mér végig engem.

- Hogy vagy? - Érdeklődik kedvesen, ami nem lepne meg, ám az utóbbi hetekben megromlott a viszonyunk. Nem titok ugyanis, hogy Sara mindig is Sergio mellett állt. Szerinte sokkal jobb helyem lenne a hátvéd mellett, aki biztonságot nyújtott nekem eddig is. De mi van akkor, ha nekem több kell, mint a biztonság?

Miután kiderült a hűtlenségem, ki is fejezte, mennyire csalódott bennem. Persze, már átbeszéltük ezt egymás között, azonban sosem lesz már ugyanolyan a barátságunk, mint régen. Vagyis addig egészen biztosan nem, amíg el nem rendezem a sorainkat a védővel.

- Megvagyok. - Rántom meg a vállaimat látszólag nem törődöm módon, azonban ez csupán annak szól, hogy tényleg nincs mit mondanom neki.

- Még mindig őrlődsz? - Fürkésző tekintettel kérdez végül rá arra, ami valójában érdekli őt. Sejtettem, hogy komolyabb oka is van annak, hogy érdeklődjön felőlem. Remélem, nem arra megy ki megint a játék, hogy meggyőzzön arról, hogy próbáljak meg beszélni Sergio-val.

- Valami olyasmi. - Felelem bizonytalanul, miközben enyhén elhúzom a számat. - Habár nem tudom, miért, hiszen Sergio-t már így is elveszítettem. - Közlöm vele a tényt, ami teljesen egyértelmű. Ha a bizalom elveszik egy kapcsolatban, akkor tehet bármit az ember, a vége úgy is fájdalmas lesz mindkét fél számára. És nálunk feltétlen bizalomról már szó sem eshet. Még ha folytatnánk is együtt, mindig ott lebegne közöttünk a múlt, amit ha akarnék, sem tudnék már megváltoztatni. És lehet, már nem is akarnék változtatni rajta. 

- Pedig hidd el, ennek ellenére is szeret téged, és szerintem idővel meg is tudna bocsátani neked. - Kezd bele megint a meggyőzésbe, amivel csupán egy reménytelen sóhajt vált ki belőlem. Értem én, hogy jót akar nekem, de nem kell minden áron. - Csak tedd fel magadnak a kérdést! - Bal kezét a vállamra csúsztatja, aminek köszönhetően feleszmélek az előbbi gondolatmenetekből. - Kinek mondanád azt, hogy "hiányozni fogsz" és kinek azt, hogy "kérlek, ne menj el"? - Kérdezi tőlem mindent tudóan és be kell látnom, hogy jelenleg nem tudnék megfelelően válaszolni. - Ha erre tudod a választ, akkor talán helyes döntést fogsz hozni, de gondold át, mert már nem csak rólad van szó. Már két másik ember sorsa is a te kezedben van. - Szerencsére ezután hamar elterelődik a téma, mert Martin törpe lépteivel totyog befelé az anyukájához, aki készségesen veszi őt a karjaiba. Keresztfiam persze azonnal levesz a lábunkról mindkettőnket hangos, néhol nehézkesen érthető csacsogásával, így rövid időre megfeledkezhetek minden gondról. Azonban tudat alatt a mellettem ülő nő utolsó kérdése kíméletlenül visszhangzik a fejemben.